A látszat ellenére

Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez nem egy elhagyott, elfeledett blog, amivel már senki sem foglalkozik. Ez sokkal inkább egy várakozó blog. Ismerjük egymást már nagyon, nagyon, borzasztóan régen, tudja ő is, tudom én is, hogy egyszer majd visszajövök. Még egyikünk sem sejti, hogy hogyan, milyen gyakorisággal, milyen módon, milyen témákkal, mennyi kitárulkozással, mennyi konkrétummal, mennyi általános gondolkozással. De egyszer. Valahogyan.

Vannak gondolataim. Nem mindig jó gondolatok, de legalább vannak. Arról is szólnak, hogy hogyan és milyen formában lehetne ez a weboldal folytatása is önmagának, de arra is alkalmas, hogy az enyém maradjon, azé, aki mostanra lettem, és aki már nem érez itt mindent magáénak.

Aztán néha-néha, ha eszembe jut, ránézek, hogy frissült-e már, de eddig még nem tette. Nem szokott csak úgy, magától. (Ez voltaképpen szerencse.)

Közben pedig zajlik az élet. Néha nagyon lassan, néha egészen gyorsan. Történnek dolgok. Talán lassan jó dolgok is. Nem éppen ellensúlyok, hiszen nem minden ellensúlyozható. De azért csak történnek. Meg persze sok a bonyodalom, a nehezítés, a zavar, mert ilyesmi is mindig történik. Ahol pedig emberek vannak, az mindig nehéz. De megvagyok. Nem mindig jól – legtöbbször nem annyira jól – de többnyire elfogadhatóan.

Megyek előrefelé minden nap. Főleg az időben persze, de szeretném azt hinni, hogy néha más paraméterek mentén is. Sokszor persze nem, de legalább az időben igen, az is csak valami. Vannak jobb napok. Vannak rosszabb napok. Vannak tevékenyebb napok, ahogy vannak áltevékeny és teljességgel haszontalan napok is. De teszem egyik lábam a másik elé. És ennyi.

Ennyit akartam csak ma – életjelet adni. Megvagyok. Létezem. Igyekszem az oké és a nem oké közötti skálán az oké oldalán maradni, ahogy a semmi és a valami skáláján is inkább a valami oldalán. Sokszor sikerül. Néha nem. De eddig még mindig volt másnap, amikor újra meg lehet próbálni, és ez is valami.

Teszi egyik lábát a másik után. Nem mindig kell ennél több.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Nem oké

Emlékeztek arra, amikor amikor az volt a közvélekedés, hogy 2016 volt minden idők legrosszabb éve? (És nem vicces ez egy picit 2020-ból nézve?) Akkor év végén szabadkoztam kicsit, mert bár értettem az indokokat (ha ma már nem is emlékszem rájuk), azonosulni nem igazán tudtam ezzel. Nekem az az év nem volt elviselhetetlen, nem volt rémes, nem volt borzalmas. Csodálatos és kiemelkedő sem, nagyszerű és sikerekben bővelkedő szintén nem. Történtek persze jó dolgok és történtek rossz dolgok, mikró- és makrószinten egyaránt. De mégis, az egész év…? Az csak úgy volt. És oké volt, úgy mindenestül.

Most úgy emlékszem, hogy akkor tanultam meg nemcsak elfogadni, hanem értékelni is az okét, mint olyat. Talán akkor kezdtem el megérteni, és talán akkor is tettem magamévá ezt a felfogást, ennek az okénak az értékét. Azt, amit a svéd úgy nevez, hogy lagom, ami se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem pont jó, túlzások nélküli, kényelmes megfelelés. Röviden és magyarul oké.

Ami most van, az minden, csak nem oké.

Röviden és tömören. Csak így. Nem oké.

Megvan az a rész a negyedik Harry Potterben, amikor a Tűz Serlegéből kirepül Harry neve? És Dumbledore szólítja, és megkéri rá, hogy legyen szíves befáradni a hátsó helyiségbe? A narrátor nem fűz hozzá különösebb magyarázatot, csak egyetlen mondatot: He wasn’t smiling. Ennyi. Három szóval úgy meg tud ütni, hogy azonnal tudod, ha eddig nem tudtad volna, hogy ez bizony baj. Amikor Dumbledore szeméből kialszik a szikra, akkor nagy baj van. Az, hogy Dumbledore nem mosolyog, többet árul el nekünk, mint két-három bőbeszédű bekezdés.

Az én szavaim persze nem ilyen erősek, ahogy az összekapcsolásaim sem. Talán nem is kell nekik. Csak jólesett kimondani, hogy ami vagyok, és ami most van, ami az elmúlt hónapokban van az életemben, a közegemben, a világomban, mikró- és makrószinten, az nem oké.

Kategória: Mindennapok | 1 hozzászólás

Birtokos

Az elmúlt hetekben ketten is szóba hozták ezt a blogot, és reflektáltak a tényre, hogy bizony nagyon régen nem frissült már. Az egyiküket sok-sok éve ismerem, a másikukat mindössze néhány hónapja, nem mintha az ismeretség ideje bármiféle befolyással volna a megállapítás tényszerűségére. Valóban régen nem frissült már. Sok hosszabb-rövidebb hiátus volt már itt az elmúlt… össze se akarom számolni, hogy hány (de körülbelül tizenhét) évben, de könnyen lehet, hogy ennyire hosszú nem volt még.

Hogy most miért? Van oka. Talán több is, egy mindenképpen. Hogy akarom-e folytatni még? Azt gondolom, hogy igen, csak még nem tudom, hogy hogyan. Hogy mikor. Hogy mivel. Hogy át akarom-e és át tudom-e hidalni azt a hiátust, ami nemcsak, és nem is elsősorban itt keletkezett, hanem a valóságomban. Hogy akarok-e és tudok-e szavakat rendelni hozzá. Hogy kell-e egyáltalán. Hogy szükségem van-e rá, hogy megtegyem.

Ez, azt gondolom, előbb vagy utóbb meg fog oldódni a maga organikus módján.

Addig is, amíg ez megtörténik, egyet azért elmesélek, amire rájöttem miután az első mondatban emlegetett két emberrel beszéltem. Ahhoz képest, hogy mennyire kevés bejegyzést írtam az elmúlt években, meglepően sok foglalkozik azzal, hogy mi is ez a blog, kié, mi az én viszonyom hozzá és mi lehet mások viszonya hozzá és hozzám – és most sem lesz ez másként. Valószínűleg olyan kulcskérdések ezek, amikhez időről időre vissza kell térnem, amíg ki nem bogozom annak rendje és módja szerint.

Azt nagyon régen tudom, hogy az ember élete nem a sajátja, nem birtokolja azt, és bár hozhat döntéseket, akkor sem olyasmi a döntések tétje, ami csak és kizárólag az övé. Ez a tudás olykor megnyugtató és vigasztaló, máskor iszonyatosan rémisztő, legtöbbször pedig mindkettő egyidejűleg. Az ember szavai mégannyira sem képzik a saját tulajdonát, pláne attól kezdve, hogyha kiszabadulnak a vadonba és más fejében hoznak létre új jelentéseket, eltávolodva attól az eredeti szándéktól és gondolattól, amiből létrejöttek.

Arról feledkeztem meg mostanában, azt hiszem, hogy csak azért, mert valami nem kizárólag az enyém, attól még lehet részben az enyém, sőt, akár javarészt is az enyém. Azt tanultam meg, hogy bár egy ember élete – a legegyszerűbb, bináris kódban kifejezhető léttől és nemléttől kezdve egészen a komplex jelentésekig, cselekedetekig és hatásokig – nem az ő magánügye, és sokkal többeknek van hozzá köze, mint legvadabb álmaiban gondolni merné, nem egyenértékű azzal, hogy az élete és annak minden aspektusa másoké. Vannak olyan szegmensek és olyan vonzatok, amik csak bizonyos másik emberekre tartoznak, és olyanok is, amik igenis csak az övé, amikhez senkinek semmi köze nincsen, amikhez senkinek még csak a közelébe menni sincsen joga. És mindez teljesen független attól, hogy ki milyen (implicit és explicit) ígéreteket tett bárkinek, bármikor, bármiről.

Ennek nem kellett volna meglepetésként érnie, de mégis meglepett. Legfőképp talán azért, mert ami másoknál látva egyértelműnek tűnik, saját magamra alkalmazva mégis máshogy fest; olyasmiért érzek felelősséget, amiért nem kellene, olyasmit is kötelességemnek érzek, ami pedig nem az. Másként néz ki a világ és az emberélet kívülről és belülről nézve.

Évek óta tanulom, de úgy tűnik, még mindig nem sikerült teljesen magamévá tenni a gondolatot, hogy amiért (vagy aminek az elmulasztásáért) másra egy pillanatig nem neheztelnék, azért magamra sem kell haragudnom. Nem kell azt éreznem, hogy menthetetlenül rossz ember vagyok, aki számára nincs mentség, akivel csak puszta szánalomból állnak szóba emberek, mert amúgy annyira reménytelenül szerencsétlen. Bár nagyon sok rossz tapasztalatot gyűjtöttem az évek során, amik igencsak megalapozzák ezeket a gondolatokat, felnőttként már megtehetem azt, amire gyerekként nem volt lehetőségem, jelesül azt, hogy olyan emberekkel vegyem körbe magam, akik nem gyökerek, nem gonoszak, akik nem tartanak szar embernek, és akikbe szorult némi empátia és logikai készség. Ez pedig elég nagy könnyebbség abban a tekintetben, hogy mi feladatom és mi nem, miért kell felelősnek éreznem magam és miért nem.

Mindez pedig azért fontos most, mert itt ez a közel másfél éves űr, aminek a tartalmáról és mibenlétéről úgy érzem, hogy beszélnem kellene, mert tizenhét évvel ezelőtt tettem valamilyen kimondatlan ígéretet magamnak és a világnak arról, hogy mi ez a blog, és mert az életem és a szavaim nem az enyémek, hanem mindenkié, akit valamilyen módon érint, közös tulajdon. De eközben biztosan tudom azt is, hogy nem mindenkié, ami bennem van most, hanem csak az enyém és senki másé. Nem közvagyon, és ha úgy adódik, jogomban áll megtartani magamnak, és soha senkit nem avatni bele, ahogy jogomban áll meggondolni magam és valamit mégis megosztani belőle. Jogomban áll bárhogy dönteni, és senkinek – de legalábbis senkinek, akit mindez nem érint, és akinek az én kitárulkozásom nem okoz kárt vagy fájdalmat – nincs joga ezért reklamálni, követeléseket támasztani, vagy akár csak bármit elvárni.

Így valahogy. Legutóbb az volt számomra a nagy felismerés, hogy ez a blog mindannyiunké, így felfoghatom szolgáltatásként, amit nyújtok a világnak. Ez ott és akkor tehermentesített, úgy éreztem, része vagyok valaminek, osztozunk valamiben, ami az enyém is, másoké is, és ezáltal fontos. Most megváltozott a háttér, így most részben reprivatizálom a közjószágot. Természetesen nem teljesen, azt nem tehetném a fentebbiek alapján sem. De amennyit indokolt, annyit most visszafoglalok belőle, és újra magam rendelkezem a részvények 51%-áról – amiről mintha elfelejtettem volna, hogy az enyém.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Osztás

A héten tartották a diplomaosztókat az egyetemen. Nélkülem.

Nem voltam tapintatlan éppen: megkaptuk körlevélben, hogy kinek és meddig kell jelezni, hogyha akadályoztatásunk miatt nem tudunk részt venni a rendezvényen, és jeleztem neki. Nyomasztott ugyan kissé ez az akadályoztatási meg a nem tudási kitétel, de végül erőt vettem a kényszeres gondolataimon, és úgy döntöttem, senkinek semmi köze hozzá, miért hagyom ki, nem erőltettem meg magam egy hamis kifogás kieszelésével sem, és minden nemű magyarázkodás nélkül közöltem, hogy nem leszek ott. Tudniillik azért nem mentem el, mert iszonyúan nem akartam.

Botrány. Tudom. Mondták már.

Ráadásul, úgy tűnik, rendkívül érthetetlen is. Még azok is megkérdezték, hogy miért nem voltam ott, és hogyhogy, és nahát, akiknek pedig megmondtam előzőleg, hogy eszem ágában nincs elmenni. Valószínűleg ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket hiába mond az ember, nem hiszik el neki, hiszen azt csak úgy mondja, de biztos nem gondolja komolyan.

Hát, én komolyan gondoltam. És azt is elmondom, hogy miért. 1

Három évvel ezelőtt elmentem az elsőre. Tudom tehát, hogy ki lehet bírni: két óra alatt lemegy az egész bejelentkezéssel, aláírással, ülésrenddel, ceremóniával együtt. Ki lehet bírni, csak kellemetlen. Tavaly nem mentem el a következőre. Részben azért, mert ambivalens érzelmeim voltak, és tanultam az előzőből. De leginkább azért, mert egy zsák pénzt kértek volna még a részvételért, a rendezvény lebonyolításának költségei címszó alatt, és ezt annyira nevetségesnek meg méltánytalannak éreztem, főleg a kifizetett tandíj után, hogy könnyű szívvel le tudtam mondani róla. Egy héttel később átvettem a tanulmányi osztályon, öt perc alatt, fájdalommentesen és ingyen.

De az idén? Továbbra is elég biztos voltam benne, hogy nem akarok elmenni. Nem azért, mint három éve, a ruha-cirkusz és cipő-cirkusz miatt, mert ha nagyon megerőltetem magam, fel tudok öltözni szalonképesen, és azóta van már józan, fekete, normális cipőm, amit fel lehet venni ilyen alkalomra. Mi több, van egy összehajtható szép cipőm is, amit a szó legszorosabb értelmében zsebre lehet vágni, és csak akkor felvenni, amikor kell. Az operatív része megoldható. Na de akkor miért?

Vicces módon nem nagyon emlékeztem rá, csak a gyomromban jelentkezett a heves ellenérzés, egészen elemi módon, hogy nem, nagyon nem akarom. De nem akartam emailt se írni az illetékes hivatalnoknak, hogy nem megyek, amíg nem értem pontosan, hogy mi is a kifogásom ellene. Az izgatott a legkevésbé, hogy hány embernek mondtam, hogy nem megyek: ha ezek után elmegyek mégis, senki se fogja szóvá tenni, hogy nahát, meggondoltam magam – végtére is az elmenés a normális dolog.

És szóltak érvek mellette. Most a saját évfolyamommal végeztem, nem csúsztam sehány félévet, tehát valamivel több olyan ember lett volna körülöttem, akiket nemcsak látásból ismerek, hanem tényleg fontosak nekem, akiknek igazán örülök, hogy meglátom őket szembejönni az utcán. Most végig szerettem a képzésemet, még ha volt is egy nagyon keserves félév, amit megszenvedtem – de akkor is tudtam, jelenidőben, hogy ezt a félévet utálom, nem az egészet. Annyira nyitott, korrekt, túlnyomórészt tisztességes légkör uralta ezt a két évet, hogy egyszerűen szerettem odatartozni. A legelső heteket leszámítva nem éreztem magam idegennek, eltévedt marslakónak, betolakodónak, és ami még fontosabb, a felvételi után többet senki nem is éreztette velem, hogy ezek bármelyike lennék. Az emberi szegmens tehát szintén rendben.

Következésképpen az intézményes oldalon 2 kell, hogy legyenek a gondok. Kis gondolkodás után két gócra bukkantam. Az egyik az elvi kérdés, hogy mit ünneplünk, a másik, a praktikus, hogy hogyan.

A mit egyik komponense az, amire már fentebb utaltam: mintha a diplomaosztó, a ceremónia, a műsor fontosabb volna, mint a diploma; vagy ha nem is pont fontosabb, akkor mintha egy rituális kereteitől megfosztott oklevél valamiképp kevesebbet érne, mint egy “teljes”. Ha nem így volna, senkit se botránkoztatott volna meg a választásom. A másik még ennél is furcsább.

A tévés vetélkedőműsoroknak van egy nagyon jellegzetes része: amikor a műsorvezető minden szót gondosan hangsúlyozva bejelenti, hogy a mai főnyeremény Tíz! Millió! Forint! A közönség ezen a ponton viharos ünneplésben tör ki. Tapsoljuk meg a pénzt! Mindig, kivétel nélkül. Mindegy, hogy közszolgálati vagy kereskedelmi tévé, mindegy, hogy intelligens vagy ostoba vetélkedő, a pénzt mindig  megtapsolják. De miért? Mert annyira fantasztikus? Sok erőfeszítésébe került annak az összegnek, mire ilyen szép nagyra nőtt?

Azt feltételezem, hogy a pénz megtapsolása párhuzamos a célelvű gondolkodással, megünnepeljük a csodálatos kimenetelt, a nagyszerű díjazást, amit valaki, aki nagyon ügyes és nagyon szerencsés, ki fog érdemelni. De ugyanezt látom akkor, amikor valakinek a látványos fogyását dicsérjük, vagy pláne egyes testrészei vizuális kvalitásait: jaj de szép, vékony derekad lett! És ugyanez jellemző az egész oktatási rendszerünkre, amikor első osztálytól kezdve (de talán már hamarabb is) mindig a következő elérendő célra fókuszálunk, ami egyben végpont is.

A témazáró dolgozatot kell megírni, utána el lehet felejteni mindent – tudunk alávalóbbat annál a tanárnál, aki képes és belekérdez korábbi anyagrészekbe is egy dolgozatban? Az érettségit kell letenni, és utána soha többet nem kell se verset olvasni, se másodfokú egyenletet megoldani, elértük a vágyott célt, a papírt. A nyelvtanulás célja a nyelvvizsga-bizonyítvány, nem a nyelvtudás, a nyelvvizsga a fontosabb, mert papír, mert van rajta pecsét, mert bőrbe van kötve, és mert járnak rá bónusz pontok az életben. És ugyanezt játsszuk az egyetemen: a tanegységek elvben egymásra épülnek, de mindig csak az aktuális vizsgára kell felkészülni, az számít. 3 A diplomában pedig az utolsó, az átlagosnál valamivel rendszerint kellemetlenebb vizsga eredménye áll. Ezt ünnepeljük.

Nagyon szeretem, hogy az angol mérföldkőnek nevezi a fejlődés állomásait. Ez a metafora azt jelenti, hogy megyünk az úton, és újra meg újra meghaladjuk az újabb és újabb mérföldköveinket, és megyünk tovább. De a papír- és célelvű gondolkodásban nem mérföldkövek vannak, hanem tájfutás: összegyűjtöd a pecséteket, és beérsz az előre meghatározott célba, és ezzel vége. Ó, vannak persze kvalifikációs versenyek, amelyekkel kvótát szerzel a következő, nagyobb versenyre, de ott majd új pecsétek lesznek, és új útvonal, nincs kontinuitás.

A hogyan részben ugyanezt húzza alá, részben pedig rátesz még egy lapáttal. A diplomaosztó egy varietéműsor, jelmezbe öltözött emberekkel, éneklő és szavaló előadóművészekkel, rituális névsorolvasással. És miközben rítus próbál lenni, az egészre rátelepszik a futószalagos jelleg: az ember ül betűrendben a kijelölt helyén, vezényszóra kiugrik a sor szélére vigyázzállásban, és mikor szólítják, rendezetten libasorban kivonul a pódiumra, átvesz, kezet fog 4, lemászik, aláír, és visszamegy a helyére. Lehetőleg minél gyorsabban, rendezettebben, hatékonyabban. Különös elegye ez a ceremonialitásnak és a kelletlenségnek: az ember minden pillanatban érzi, hogy ez nem róla szól, ez egy kényszerű műsor, másfelől rálőcsölik azt a huszonöt másodpercet, amikor ki kell vonulnia a terem elejére és megfelelő sorrendben megfelelő mozdulatokat végrehajtania, valamint közben lehetőség szerint nem esni orra sem a saját lábában, sem a lépcsőben. Teszi mindezt, ha az ábécé elején szerepel, lelkes, ha az ábécé végén, akkor fáradt, lankadt, el-elhaló tapsolás közepette, ami ha lehet, még kínosabb.

Mindez azért nagyon szomorú, mert szerintem kis erőfeszítéssel lehetne ez sokkal emberibb is.

Például a meghívón szerepelhetne, hogy melyik szakok diplomaosztója lesz ez, egyszerűen csak informatív jelleggel: egyrészt, hogy az ember megmutathatja a családjának, másrészt, hogy tudja, kikkel lesz együtt. Feltüntethetnék, hogy ki lesz a porondmester, ki fogja megpróbálni méltósággal viselni a talárt meg az óraláncot és beszédet mondani. Megtehetnék, hogy nem egy kollektív ábécérendbe ültetnek le, hanem szakonként, így az ember a saját kollégái között üli végig az eseményt, és nem idegenekkel: a gördülékenységet és hatékonyságot ez semmivel sem hátráltatná. Ráadásul megkímélné a szakok képviselőit attól, hogy vadidegen hallgatóknak gratuláljanak és fordítva, a hallgatókat is attól, hogy ormótlan fehér kesztyűjükkel idegen, sosem látott oktatók ormótlan fehér kesztyűjét szorongassa. 5 Az éppen illetékes intézeti/tanszéki képviselő egyszerűen kiállna a porondmester mellé, és dolga végeztével visszaülne.

Ennél eggyel komplikáltabb, de nem őrületesen, hogyha a sok dokumentum közé, amit úgyis kiküldenek a meghívó mellé, betennének egy olyat, hogy az ünnepély programja: beszédet mond XY, zenés műsor, oklevelek átvétele. Az átvétel menete, hogy az ember ide megy, ezt csinálja, azt csinálja, odamegy, itt ír alá, akármi. Az, hogy ott és akkor, a pillanat hevében elhadarják, úgy, hogy nem is látni a tömegben, hogy hol van az asztal, hol vannak az emberek, és kénytelen vagy arra figyelni minden erőddel, hogy az előtted lévők mit csinálnak, és közben az egyetem fotósa és a videósa az arcodba mászik a kamerájával… ez nagyjából-egészében horror.

És még egy: a tanszék vagy intézet oldaláról is érkezhetne valami jele annak, hogy legalább egy kicsit számítunk nekik. Ne ülje végig senki, akinek nem muszáj, ezt abszolút támogatom. De mibe kerülne megszervezni egy tíz perces találkozót a végén, ahová körülbelül három önfeláldozó oktató eljön, felsorakozik egy csoportkép erejéig a frissen végzettekkel, és mosolyog egyet? De ha nem is jön el senki más, akkor legalább az a szerencsétlen, akinek hivatalból végig kellett ülnie és a porondmester beállna pózolni egyet?

Ezért nem mentem el.

Három évvel ezelőtt volt, aki rám szólt, hogy ne szégyelljem a diplomámat, örüljek neki. Akkor sem szégyelltem (még hozzám képest is elég fura érzelem lett volna), csak nagyon kicsinek és ostobának éreztem magam a rendezvény alatt és után. Becsaptak: valami fontosat szerettem volna átélni, valami jelentőségteljeset, és helyette egy üres, nevetséges, lufit kaptam. Nem tudtam ott és akkor örülni még a diplomámnak se, nemhogy mindannak, amit jelképezhetne, ha mérföldkőnek, és nem célnak tekintenénk. Ehhez túlságosan koncentrálni kellett arra, hogy mit is kell csinálni, hogy hogyan kellett felöltözni, hogy több száz idegen között ülök, hogy miről szól ez az egész produkció, és miért ennyire szerencsétlen ez a beszéd, és sokáig tart-e még.

Idén örülni akartam, és nem szerencsétlennek érezni magam. Szerettem ezt a képzést, jól éreztem magam közben és benne, és nem akartam méltatlan, szenvedős módon, kényszeredetten, rossz szájízzel fejezni be.

Úgyhogy nagyon praktikus módon bementem pénteken a tanulmányi hivatalba, és a szó legszorosabb értemében megszereztem a diplomámat. A két irodát megjártam összesen hat és fél perc alatt. Pontosan két emberrel kellett beszélnem hozzá, és egyikükkel sem kellett kezet fogni. Sokkal egyszerűbb, őszintébb és valahogy helyénvalóbb eljárás volt ez így. Ráadásul messze nem annyira stresszes, hogy ne tudjam közben átélni a pillanatot.

Hát, így.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

True story

Időnként a fejemhez vágják, hogy követhetetlenül váltok témákat. Ez a vád kategorikusan hamis. Csak azért, mert mások nem jutnak el négy másodperc alatt A-ból B-be, nem jelenti azt, hogy az én asszociációim ne volnának teljességgel érvényesek.

Például: megbeszéljük, hogy micsoda hangzavar van az utca végén a baromfiudvarban, és ebből nekem teljességgel értelemszerű a következő mondatban az új iskolatörvény. Nem annyira bonyolult, öt lépésben megvan:

Kotkodáló csirkék – Kétfarkú kutyapárt – kórházakba becsempészett vécépapír – közösségi iskolaszépítés – Waldorf – köznevelési törvény.

Na ugye.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!